Kiss Miklós esperes (Győrság, 1955. december 23.)

1955. december 23-án Győrságon született. Abban a faluban, amelynek gyülekezetét lelkész édesapja alapította, és amelynek templomát ugyancsak ő építette a gyülekezet tagjainak támogatásával a legsötétebb Rákosi korszakban, 1951-ben.

5 éves korában, 1960-ban került édesapja a bezi-i gyülekezetbe, ahol gyermekkorát töltötte. A győri Kazinczy Ferenc gimnáziumban érettségizett. Továbbtanulási tervei között szerepelt, hogy a jogi egyetemet pályázza meg, de a vallásos környezet, az atyai példa, Isten elhívása bizonyossá tette számára, hogy a teológia a helyes út, így végül a budapesti Teológiai Akadémiára jelentkezett. Pedig a döntésében nem volt kényszerítő körülmény. Édesapja nem erőltette, hogy folytassa az ő lelkészi szolgálatát, de természetesen örült a döntésének. Sajnos nem adatott meg számára, hogy fiát megláthassa Luther-kabátban, mert néhány hónappal lelkésszé szentelése előtt meghalt.

1979-ben szentelte lelkésszé D. Dr. Ottlyk Ernő az akkori Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke, majd segédlelkészként helyezte ki a Veszprém Megyei Lovászpatona gyülekezetébe. Hat évet szolgált Lovászpatonán. Igaz, itt volt egy másfél éves kihagyása, amikor keresztszülei meghívását elfogadva kiutazott az Amerikai Egyesült Államokba, Clevelandba, ahol lelkészi szolgálatot is végzett. Hazatérése után Lovászpatonán folytatta a lelkészi szolgálatot. Családi életében meghatározó volt a lovászpatonai időszak, mivel ott ismerte meg feleségét, Bendes Etelkát.

1984-ben nyugdíjazás miatt megürült a mosonmagyaróvári lelkészi állás. A gyülekezet pályázatot írt ki a lelkészi állás betöltésére. Ketten pályáztak, de a gyülekezet végül is őt választotta meg lelkészének. Az anyagyülekezeten kívül megörökölte a három társgyülekezetet is: Levél, Hegyeshalom és Rajkát, továbbá két szórványt: Halászi és Jánossomorját. Gyakorlatilag az egykori történelmi Moson-Pozsonyi Egyházmegye mosoni része, annak minden gyülekezetével együtt a szolgálati területévé vált.

Költözése 1985 januárjában, kemény téli időben, hófúvásban történt. Elmondása szerint lelkészi szolgálatát azzal az elgondolással kezdte, hogy hat év után egy lelkésznek váltania kell, és egy másik gyülekezetben kell folytatnia a szolgálatot. Lovászpatona esetében ez így is történt, ám Mosonmagyaróvár megfogta, megszerette a várost és a gyülekezetet, és itt maradt. Ebben a döntésében még az is befolyásolhatta, hogy 1985-ben már itt kötött házasságot a Lovászpatonán megismert Bendes Etelkával. Házasságukat Isten két gyermekkel áldotta meg. Enikő 1986-ban, Anikó pedig 1988-ban született. Azóta mindketten felnőttek, önálló életet élnek.

Városunk közéletében is fontos szerepet töltött be, hiszen nyitott mindenre. Jó példa erre, hogy az Ő felvetésére adott a gyülekezeti presbitérium felhatalmazást a kézzel faragott Trianon-kereszt, templom kertjében való felállításához. Az évente megrendezésre kerülő Trianoni és az 56-os megemlékezési ünnepségeken és egyéb városi rendezvényeken is aktívan rész vállal.

A közegyházi szolgálatairól elmondható, hogy idővel egyre szerteágazóbb lett. Már az első, un. rendszerváltó zsinat tagjává választotta, sőt annak egyik lelkészi jegyzője lett. Ezután még két ciklusban volt egyházunk törvényalkotó zsinatának tagja. 2006-ban feladatköre tovább bővült azzal, hogy a Győr-Mosoni Evangélikus Egyházmegye esperesének választották, mely tisztségében 2012-ben és 2018-ban is megerősítették. Esperességéhez 14 anyagyülekezet tartozott. Nagy felelősséggel járó, de ugyanakkor megtisztelő feladatkör, melynek lelkiismeretes ellátása ugyancsak egész embert kívánt. 

Egyházunk sajtómunkájából is kivette részét. Miután elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségében meghirdetett Bálint György felsőfokú újságíró szaktanfolyamot, egyházunk hetilapjának, az Evangélikus Életnek szerkesztőbizottsági tagjává választották. Ez rendszeres budapesti utazást jelentett, a szerkesztőbizottsági üléseken való részvétel miatt.  Időközben egyházunk országos Sajtóbizottságába is beválasztották. Ebben az időszakban zajlott le az Evangélikus Élet átállása a régi papíralapú megjelenésről a mostani kéthetente megjelenő magazin formátumra. A világi sajtóban is szerepet vállalt azzal, hogy huszonöt éven át munkatársa volt a „Kisalföld” megyei napilapnak.

Sokrétű szolgálatát több állami elismeréssel díjazták:

2014. augusztus 20-án kapta meg a „Pro Urbe Mosonmagyaróvár” elismerő címet a következő indoklással: „Városunkban végzett lelkiismeretes és magas színvonalú lelkészi szolgálatáért, az egyetemes kultúra és hitélet közvetítésében betöltött szerepéért.”

2017-ben Magyarország Köztársasági elnöke „három és fél évtizedes, odaadó lelkipásztori szolgálat, valamint aktív társadalmi tevékenység elismeréseként” a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta számára.

2018-ban Mosonmagyaróvár filiájának számító Levél Községi Képviselő-testülete pedig a 117/2018. számú határozatával Levél Községért díjat adományozta. Az indoklás a következőképpen szól: „ezen elismerést Levél községben a hívekért és az egyházközségért több évtizeden keresztül végzett áldásos és lelkiismeretes munkájáért és hűséges lelkészi szolgálatáért érdemeltek ki.”

37 éven keresztül, 2022. augusztusi nyugdíjba vonulásáig végezte töretlenül a lelkészi szolgálatot. Az igehirdetései, áhítatok minden egyes alkalommal feltöltést adtak, utat mutattak és értéket közvetítettek a hallhatóság számára. S hogy ezek nem üres szavak, bizonyítja az is, hogy az évente megrendezett ökumenikus imahéten prédikációját minden alkalommal zsúfolásig megtelt templomban mondta el.

Nyugdíjba vonulása előtt gondolatait így fogalmazta meg:

„Én úgy vélem, hogy az Úristen szolgálatom során minden szükségeset megadott. Sikereket a szakmai síkon. Elismeréseket a társadalomban végzett szolgálataimért. Erőt a négy gyülekezetben végzendő szolgálathoz. Biztos családi hátteret. Csak hálával tudok az Ő mindeneket megáldó szeretetére gondolni. Nem tudhatom – ahogy egyikünk sem tudhatja – mennyi van még előttem, de remélem, hogy nyugdíjba menetelem után még megad számomra néhány nyugodt, pihentető, egészségben eltöltött évet. Ha pedig erőm engedi, és szolgálatomra bárhol szükség lesz, szívesen fogom tovább szolgálni az Urat.”