Zámolyi Gyula (Csikvánd, 1910. július 15. - Mosonmagyaróvár, 2009. március 11.)

Ötven évvel ezelőtt, 1953. november 22-én iktatták be a mosonmagyaróvári gyülekezet lelkészi állásába Zámolyi Gyula nyugalmazott lelkészt. Tizenhárom Surdon eltöltött év után került a Lajta-parti város gyülekezetébe. Ötvenévnyi hűséges szolgálatot tudhat maga mögött a nyugati végeken. Ahogyan ő maga mondta, nem tud eléggé hálás lenni Istennek azért, hogy olyan gyülekezet lelkipásztora lehetett, amelynek felé áradó szeretetét a mai napig érzi.

– Hogyan talált egymásra a surdi lelkész és a mosonmagyaróvári gyülekezet? – kérdeztük a jubiláló lelkésztől.

– 1953 júliusában kaptam egy levelet Németh Károlytól, az akkori lébényi esperestől. Kíváncsian bontottam fel a borítékot, ugyan mi dolga lehet velem az esperesnek. Kiderült, hogy a mosonmagyaróvári gyülekezet megbízásából írta a levelet, amelyben a mosonmagyaróváriak bemutatkozó szolgálatra kértek fel engem. Megtisztelő volt a megkeresés, és én szívesen vállalkoztam rá. Délelőtt prédikálnom kellett az istentiszteleten. Emlékszem, a vakon született meggyógyítása volt az igehirdetés alapigéje. Este még egy felnőtt-bibliaórát kellett tartanom, mégpedig egy ószövetségi, egészen pontosan Habakuk próféta könyvéből való ige alapján. Már a bibliaóra megkezdése előtt megkérdezték, hogy ha megválasztanak, elfogadom-e a meghívást. Én egyértelműen igent mondtam. A gyülekezet rajtam kívül még Groó Gyulát és Weltler Ödönt hívta bemutatkozó szolgálatra. Hármunk közül végül mellettem döntött a gyülekezet. Augusztus 29-én egyhangúlag hozták meg az erről szóló határozatot. Bár dr. Vető Lajos püspök mással szerette volna betölteni ezt a lelkészi állást, rövid gondolkodás után mégis megkaptam a jóváhagyását. Az erről szóló értesítést október 23-án kaptam kézhez. Az első gratuláló levelet Turóczy Zoltán püspöktől kaptam, aki többek között ezt írta: „Szeresse úgy az óvári gyülekezetet, ahogyan a surdit szerette.”

– Mikor költöztek az új szolgálati helyre?

– November első vasárnapján költöztünk feleségemmel. A bútorokat Nagykanizsáról vonattal szállítottuk el új szolgálati helyünkre. Emlékszem, nagyon hideg lett azokban a napokban, ami megnehezítette a költözést. 

– Milyen volt abban az időben a gyülekezeti élet Mosonmagyaróváron?

– Megpróbáltam azokat a gyülekezeti alkalmakat megtartani új helyemen, amelyek Surdon beváltak. Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt meghirdettünk bibliaórákat. Szombatonként énekkari próba volt. Vasárnap reggelente még gyermek-istentiszteletet is tartottam. Ezek egészen addig mentek, amíg a televízióban el nem kezdték sugározni a délelőtti matinéműsorokat. Akkor sorra elmaradoztak a gyermekek. Ezekben a szolgálatokban nem voltam egyedül, mellettem állt a feleségem, aki bibliaórákat tartott, és az énekkari próbákat vezette. Ő volt a gyülekezet kántora is.

– Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ennek a hosszú szolgálati időnek legnehezebb időszaka 1956 volt.

– Igen, ez így igaz. Az ötvenes évek amúgy is nehéz évek voltak. Sok esetben éjjel kereszteltünk és eskettünk. Volt olyan éjszakai esküvőm, amikor a menyasszony a templom pénztárszobájában öltötte fel a menyasszonyi ruhát. Sok gyermeket úgy kereszteltem meg – az anyakönyvek tanúsítják –, hogy a kórházból először a templomba jöttek a szülők, és csak ezután vitték haza az újszülöttet. Ám mindezeken valóban túltett az, ami 1956. október 26-án történt a városban. A határőrlaktanya előtti téren ezen a napon dördült el az a sortűz, amely több mint száz emberéletet követelt. Ezt követően a mosonmagyaróvári evangélikus templom előtt álló fára akasztották fel az egyik meglincselt határőrt, végül a református és katolikus kollégával együtt nekem kellett – erős rendőri biztosítás mellett – ökumenikus szertartás keretében eltemetni a sortűz evangélikus áldozatait. A harangozó nem merte kiharangozni az áldozatokat, így ezt a feladatot is én vállaltam. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezekben a nehéz ötvenes években kezdtük el építeni a templom orgonáját.

– Idővel aztán kibővült a szolgálati területe azzal, hogy a környező falvak gyülekezeteit Mosonmagyaróvárhoz csatolták.

– Rajka volt az első gyülekezet, amely Mosonmagyaróvárhoz társult. Első istentiszteletemet 1968 vízkeresztjén tartottam ott. A rajkai gyülekezetnek akkoriban nem volt egy árva fillére sem. Szó szerint a nulláról indultunk. Tizenegy évvel később, 1979-ben Rajka példáját Hegyeshalom és Levél követte. Természetesen ezek a korábbi erős anyagyülekezetek hozták magukkal a fíliáikat is, így lassan a volt pozsonyi egyházmegye fele hozzám tartozott. Ez a helyzet egyébként a mai napig is fennáll.

– Milyen felújításokat sikerült az ötven év alatt elvégezni?

– Mosonmagyaróváron 1960-ban kívülről újítottuk fel a templomot, majd felszentelésének 100. évfordulójára, 1984-ben belülről festettük ki. Rajkán a templomot kívül-belül renováltuk, Hegyeshalomban a torony bádogozását végeztük el, Levélen pedig a parókia tetejét hoztuk rendbe.

– Milyen érzésekkel éli meg ezt a félszázados jubileumot?

– Mindenekelőtt Isten iránti hála van a szívemben, hogy még most, 93 évesen is teljes szellemi frissességgel tudom végezni feladataimat. Vasárnaponként még hallhatom a harangokat és az orgona hangját, és láthatom a népes gyülekezetet, amely rendszeresen megtölti a templomot. Különösen is jó érzés átélni a gyülekezet felém áradó szeretetét, amelyet ez a jubileumi ünnepség is jól mutat. Miben is bízhatnék még? Sokszor éneklem el énekeskönyvünk 66-os énekét: „Te vagy reményem sziklaszála, erősségem, én Istenem…”

Kiss Miklós, Evangélikus Élet 2003. évi 48. szám